2005 – FRANKFURT AM MAIN

 

2005. április 3-án, vasárnap gyülekezett nálunk a társaság: Zanzi Miki és Sidi nálunk töltötték az éjszakát, hogy aztán másnap kora hajnalban tudjunk útra kelni. Az elsődleges úti cél ezúttal Maastricht volt. Évről évre ellátogatunk ugyanis Frankfurtba, a MusicMesse nevű zenei világkiállításra, és évről évre megfogadjuk, hogy egyszer egy picit, csak egy icipicit tovább hajtunk, és benézünk kedvenc országomba, Hollandiába is. Ez a terv idén – nagy örömömre – összejönni látszott…

 

 

 

Minden szépen indult. Kora reggel óracsörgésre ébredtünk, begyömöszöltük a csomagjainkat az autóba, majd elindultunk a nagy útra. Elöl Zoli (legutóbbi Zanzi és Venus lemezek hangmérnöke) és Sidi, hátul pedig Stofi, én és Miki foglaltunk helyet. Zoli volt a sofőr, aki gyönyörűen állta a sarat, mígnem Hollandia határához közeledve elhajtottunk egy – az út szélén dekkoló – német motoros rendőr mellett. Valahogy éreztük, hogy minket fog kiszúrni (koromfekete Volvo két első ülésén egy raszta óriás /Sidi/, meg egy kopasz óriás vastag ezüstláncokkal /Zoli/, és sejtésünk be is igazolódott, a rend őre villogva tepert elénk, és vezetett be minket egy autópálya melletti parkolóba. Ott aztán jött a nagy igazoltatás. A rendőrök elővigyázatosan nyitották nekünk az ajtókat, Stofi mellől azon nyomban kikapták a fegyvernek látszó tárgyat, a konzervdoboz bontónkat (Sidi aznap zöldség napot tartott, így egész úton a kukoricakonzerveket nyitogatta). Az igazolványok átadása után kiderült, hogy Miki csak a régi típusú személyijét hozta magával, ami a német rendőröknek nem igazán tetszett, de Miki bizonygatta, hogy ő bizony utánajárt Magyarországon, ahol azt mondták, hogy ez is elegendő az unió területén való mozgáshoz. Mondták, hogy azért nem jó a régi személyi igazolvány, mert abban nincs világnyelven megjelölve semmi. Megdorgálták Mikit, kérdőre vonták Sidit, majd Stofit is (kor, anyja neve, úti cél, stb…), majd nagy nehezen elengedtek bennünket.

 

 

Maastricht-ot nem volt egyszerű megtalálnunk. Valahogy bekeveredtünk Aachen-be, ahonnan alig tudtunk kikavarodni. Csak egy buszra váró fiatalember meginterjuholása után tudtunk képbe kerülni. Miki két csuklás közepette feltette a következő kérdést: „Could you tell me how can we get out of the town towards Mátrix….ööö…Maastricht?”  Miután eljutottunk „Mátrix” irányába, mindenek előtt felkerestük Valkenburgot, azt a kis városkát, ahol Miki pár évvel ezelőtt már megszállt egyszer, és elfoglaltuk a már letesztelt, és elfogadhatónak ítélt  szállást. A vendéglátó néni és bácsi a saját kis holland típusú házikójában adott helyet nekünk, ami nagyon feelinges volt.

 

 

 

A ház belseje egyébként egy az egyben megfelelt az általam már ismert angol típusú házak belső elrendezésének: a bejárati ajtóval szinte szemben lépcsőfeljáró az emeletre, ahol kis folyosóról nyíltak a szobák és egy fürdőszoba, lent pedig egy konyha a belső udvarra néző étkezővel, és egy nappali az utcára nézve. Miután egy kicsit levertük magunkról a hosszú út porát, elindultunk Maastricht-ba egy kis városnézésre, meg vacsorázásra. Már sötét volt, mire beértünk, így megnézhettük, milyen csodásak az esti város fényei. Betértünk egy török étterembe vacsizni, ahol az étterem tulaja igyekezett rólunk minél többet megtudni, és mikor kiderült, hogy magyarok vagyunk, megkérdezte, hogy vannak-e/élnek-e még nálunk törökök J, vagy valami ilyesmit…egy kicsit törte az angolt, így nem igazán értettük, hogy hova akar kilyukadni. Gyorsan odébb is álltunk, nehogy a régi viszályokra hivatkozva előkapja a szabjáját L Sétálgattunk egy kicsit Maastricht gyönyörű utcácskáin, majd hazahajtottunk, és álomra hajtottuk a fejünket. Másnap reggel a házinéni és a házibácsi isteni reggelivel várt bennünket. Rá kellett jönnöm, hogy milyen jó dolog az a reggelizés, pláne, ha az ember elé rakják a kaját. A reggeli friss, szeletelt magos és fehér kenyér, mellé vaj, felvágottak, holland sajt, főtt tojás, és egy nagyon fincsi gyümölcskenyér az elengedhetetlen narancslekvárral. Hmm, finom volt!

 

 

 

Zuhany után tettem egy sétát ebben a kis faluban, amíg a fiúk el nem készültek. Gyönyörűek ezek a holland kertek! A szemközti ház hatalmas hátsó kertjében spontán lovak legelésztek, sőt, egy sorháznak is volt kettő lova, akik békésen csámcsogtak, reggeliként fogyasztva a friss, harmatos holland füvet. Idős bácsik és nénik hajtottak a gondosan kiépített kerékpárutakon, látszólag nem siettek sehova. Hollandiában egyébként nem szokás függönyt feltenni, ezért a nappalik hatalmas ablakain be lehet látni a házba. Az utcára néző ablakokba növényeket, az évszaknak és aktuális ünnepeknek megfelelő dísztárgyakat tesznek. Az előkertek gyönyörűek, és nincsenek kerítéssel körbevonva, senki sem félti a vagyonát, mert nincs kitől. A nyugat-európai országokban már nagyon régóta szelektíven gyűjtik a hulladékokat, és azt nem utcára kihelyezett gyűjtőkonténerbe dobják, hanem teherautókkal gyűjtik össze. Meg van határozva, hogy melyik napon milyen típusú hulladékot visznek el (műanyag, papír, stb..), és azokat a lakók gondosan szemeteszsákokba kötve kiteszik az utcára. Nálunk Magyarországon ez nem nagyon lehetséges, mert vagy a huligánok túrnák szét a zsákokat, vagy a kukázók, vagy a kóbor állatok. De jó lenne már, ha kis hazánk is ott tartana, mint ezek a nyugati országok! Lassan azért kezdünk felzárkózni mi is J

 

 

 

Miután kisétáltam magam, és a fiúk is elkészültek, elbúcsúztunk a nénitől és a bácsitól, és bementünk Maastricht-ba. Az első útba kerülő hanglemezboltban megvettem az új Anouk cd-t!!! (Anouk egy holland énekesnő, aki hazájában és a környező nyugat-európai országokban platinalemezes előadóművész és zeneszerző. Egy külföldi zenecsatornán fedeztem fel évekkel ezelőtt, és azóta be is szereztem minden lemezét, mert nagyon megtetszett. Magyarországon azonban nem ismert, és a lemezeit sem lehet kapni, így nagyon örültem a 16 euróért megvásárolt cd-nek! Ha érdekel benneteket, csekkoljátok le a weblapját: www.anouk.com.

Fotó: a holland sajtboltok kirakata, kb. fél méter széles sajtdarabokkal!

 

Megebédeltünk a főtéren, követve a helyiek szokásait: papírtölcsérben árulják a friss sült krumplit szószokkal, amit kis pálcikákkal lehet eszegetni. A helyiek kiülnek a főtéren lévő szobor köré épített párkányra, és ott költik el az ebédjüket. Aki nem elégszik meg a krumplival, az mellé sült halat vagy csirkét is vehet a piactér bódéiban. Ebéd után Stofival befizettünk egy hajókázásra a Maas folyón. Láttuk azt a folyó szigetére épült buildinget (The Gouvernement (Province House) of Limburg, 1986), ahol anno megkötötték a Maastricht-i szerződést. Ebben a szerződésben fektették le az Euro alapjait J Elhajóztunk egészen a Belga határig!  Csalinkáztunk még egy kicsit a szűk, kövekkel kirakott utcácskákon, majd 4 körül elindultunk Frankfurtba.

 

 

 

 

 

Este 9 körül érkeztünk meg Rosbach-ba, abba a Frankfurt melletti kis városba, ahol évről évre meg szoktunk szállni a Yamaha hangszerboltban dolgozó spanokkal. Ők nem sokkal előttünk érkeztek, és már javában iszogatták a jobbnál jobb német söröket a panzió éttermében. Mi is csatlakoztunk, majd egy iszonyatosan finom vacsora elköltése után lefeküdtünk aludni. A húsrajongó fiúk steak-et ettek, a fogyizók snitzelt (a mi rántott husinkhoz hasonlít, de annál valahogy sokkal finomabb), én meg lasagna-t (ehte német kaját J Másnap reggeli után elindultunk Frankfurtba. A kiállítástól párszáz kilométerre lévő parkolóházakban le kell tenni az autókat, majd egy 5 percenként induló busz szállítja az embereket a kiállítás bejárataihoz.

 

A frankfurti kiállítást úgy kell elképzelni, mint a budapesti BNV-t azzal, hogy Frankfurtban egy-egy pavilon csak hangszerekkel, hangosító berendezésekkel, zenével kapcsolatos könyvekkel, hang- és képhordozókkal van teli. A pavilonok több emelet magasak, és őket hosszú üvegfolyosókon lévő mozgójárda köti össze. Kb. 50 ország állítja ki a hangszereit és hangtechnikai berendezéseit, mutatja be az újdonságait, és egy hét alatt kb. 100.000 látogató nézi meg őket. Nagy a hangzavar, mindenki próbálgatja a kiállított hangszereket, a kiállítók pedig süketszobákat rendeznek be, ahol előadásokat, bemutatókat tartanak. Főleg a dobos és ütős pavilonban van nagy hangzavar: szólnak a cinek, a bongók, a kongák, a csörgők, mindent ki lehet próbálni, minden meg van engedve, szóval, én nagyon élveztem!!!

 

Stofi és Sidi

Mesa/Boogie erősítőkkel

Zoli, Sidi, Stofi és Miki a Messe területén

Új Zakk Wylde modell a Gibson standon

 

Andi a Messén

P.O.D aranylemez a Mesa standon

 

 

 

A kiállításon számos világhírű zenész is meg szokott fordulni, idén többek között Miller Anderson (Spencer Davis Group, T-Rex), Randy Hansen (Beach Boys, Bob Seger…), Billy Ward  (Ace Frehley, Carly Simon, Leni Stern, Bill Evans, Yoko Ono, Robbie Robertson, Joan Osborne and Richard Marx dobosa), Thomas Lang (egy magyar származású fiatal turné és stúdió dobos, játszott Rod Stewart, Robert Fripp, John Wetton, Chaka Khan, Ronan Keating és Robbie Williams lemezein, turnéin), Nuno Bettencourt (Extreme gitárosa), Mel Gaynor (az egyik legnagyobb dobos, a Simple Minds, Mel Gaynor‚ Tina Turner, Elton John és a The Pretenders lemezein játszott).

 

 

 

A rendezvény idén is színvonalas volt, viszont sok változást nem tapasztaltunk a múlt évi kiállításhoz képest. Sőt, a fiúk elégedetlenek voltak, mert a hangszereket most nem lehetett úgy kipróbálni, mint ahogy ők szerették volna. Én mindig le szoktam válni a fiúkról, mert engem más dolgok érdekelnek jobban. Ők több időt töltöttek a gitár- és erősítő standokon, én pedig az énekeseknek szóló standokon nézelődtem, kipróbálgattam fülmonitor újdonságokat, mikrofon bemutatókat és koncerteket néztem. A Sennheiser standon volt egy mikrofon bemutató, ahol 6 ember úgy zenélt, hogy nem volt náluk hangszer: az egyik férfi a basszus hangokat utánozta, a másik dobolt a szájával, a harmadik gitározott, a többiek pedig énekeltek. Rohadt jó volt. A telcsimmel készítettem egy felvételt. Úgy hallgassátok, hogy ez mind szájjal készült: Sennheiser bemutató. A nap végén fáradtan kullogtunk vissza a szállásra, ahol még betértünk egy-egy boltocskába szuvenírt vásárolni, majd betoltunk a képünkbe egy hatalmas vacsorát. Másnap reggeli után hazaindultunk.

 

 

 

 

 

Bár az út elég hosszú, ennek ellenére elég gyorsan hazaértünk, köszönhetően annak a sárga sportkocsinak, akivel majdnem egész Németországon keresztül versenyezni próbáltunk…

 

A kirándulásról még több fotót találsz a Galériában!!!